“Gyáva népnek nincs hazája”

Az a nép (nemzet), amely nem képes önmagával, önmaga múltjával szembenézni elveszett nemzet. A magyar ilyen, vagy legalábbis eddig ilyen, hiszen az elmúlt majdnem 100 év alatt nem nézett szembe egyetlen hibájával sem a saját történelmében. És ezek a nem szembenézések, csak újabb és újabb hibákat, veszett helyzeteket, végső soron pedig újabb “nem szembenézéseket” – bujkálásokat – eredményezett.

Egy szociológiai-társadalmi kutatás szerint egy nemzetnek nagyjából 50 év kell ahhoz, hogy történelmi hibáival szembe tudjon nézni. Ennyi idő alatt hal ki általánosságban az a nemzedék, amely az adott történelmi szituációban személyesen is érinett volt, tehát nagyjából a személyes töltet ennyi idő alatt huny ki. Ennek megfelelően Magyarországon a trianoni békediktátummal szembeni tudatos, felelős szembenézésnek nagyjából 1960, 1970 környékén mindenféleképpen meg kellett volna történnie. Persze ez egy kicsit így bonyolult, lévén hazánknak akkor sem (de nagyjából soha sem) volt egyszerű a történelme. Ugye az I. világháborút lezáró békediktátummal való szembenézés “egy kis gellert kapott”, hogy úgy mondjam egyik hibánkat egy másikkal próbáltuk elfedni.

Igen tudom tudom, tudom nemcsak a revans-vágy hajtotta a központi hatalmakat a II. világháborúba, hanem például a gazdasági világválság is és még sok dolog szerepet játszott benne.

És mint az ilyenkor lenni szokott a második hiba még súlyosabb volt (II. világháború, holokauszt).  Egy szerencsésebb (?) történelmi helyzetben levő országban, mint például Németország, ahol megtörtént a szembenézés igen gyorsan és fájdalmasan. – Mondjuk az ő szembenézésük a II. világháborúval, hogy úgy mondjam kényszer volt, hisz nem egy réteg, hanem egy egész nemzet vált felelőssé (kollektív bűnössé) a háború után, ezért ez “az új világrend felépítéséhez” elengedhetetlenül szükséges volt. – Ugyanakkor minket a szokásos történelmi pech üldözött 1945-ben is.

Ahelyett, hogy a felszabadult ország megindulhatott volna a demokratizálódás útján, jött a szovjet mintájú, sztálini diktatúra sötét  7 éve, majd a szocialista világrend építése újabb közel 30 évig. Ugyan a 1949 és 1989 közötti szovjet mintájú világrendben a fasizmus, nácizmus, holokauszttal történő szembenézés megtörtént, de hogy úgy mondjam nem önkéntes alapon, hanem hatalmi szóra, és ez mint tudjuk nem őszinte dolog, tehát nem is ért semmit.

De, mint mindig eljött a pillanat nálunk is. 1989-90, rendszerváltás, a vasfüggöny lebontása, új demokratikus társadalmi berendezkedés kialakítása remek lehetőséget kínált volna ezeknek a társadalom testében levő gennyes tályogoknak az eltávolítására. Ekkor még a társadalmi-politikai összefogás is meg lett volna hozzá, de NEM. Megint a sunyulás, mismásolás, a “ganéj” elkenése következett. Ez ugyan akkor még nem látszott – bár sejthető volt – később súlyos következményekkel járt.

Szépen lassan ezek az elmulasztott “színhelyszemlék” (Rejtő Jenővel élve) megmérgezték és mérgezik a közéletet. Sok dologban megnyilvánul ez. Az EU utálatára (hisz a franciák, akik elcsatolták 1918-ban az ország 2/3-át vezető szerepet töltenek be ebben a szövetségben), a mélymagyarság (szélsőséges nacionalizmus) előretörése, a fokozódó idegengyűlölet, társadalmi-történelmi szituációk politikai, országirányítási értékké emelődése, melyek kis túlzással háborús bűnök és bűnösök (például Horthy kormányzó holokausztban játszott szerepének elmismásolása, Nyírő József (nyíltan nácibarát, a nyilas parlament tagja) állami szerepvállalása való újratemetése, stb.

És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a Rákosi diktatúra bukása és 1956 óta is eltelt az az ominózus 50 év, de ez ügyben is őszinteség helyett csak a szokásos nagy méla kuss, illetve politikai demagógia megy.

Itt lenne az ideje, hogy kimondjuk őszintén:

1. Az I. világháborút elveszítettük, a történelmi Magyarország 2/3-át a trianoni békediktátum keretében elcsatolták

2. A II. világháborút szintén elveszítettük, tevőleges (NEM! nem csak belesodródott áldozatként) részt vettünk a holokausztban, az I. és a II. bécsi döntés segítségével szintén háborús bűnöket követtünk el az országhoz visszacsatolt területeken

3. 1949 és 1956 között a Rákosi diktatúra alatt politikai-hatalmi okokból emberek ezreit hurcolták meg, kínozták meg, telepítették ki, tették tönkre életüket

Nagy valószínűséggel, ha a társadalom ezekkel a történelmi tényekkel szembenézett volna, akkor a mostani politikai ámokfutás nem, vagy csak kisebb valószínűséggel alakulhatott volna ki. Egy nyiltan szélsőjobboldali, antiszemita, idegengyűlölő párt, mint a Jobbik nem tehetett volna szert ekkora politikai befolyásra, nem lenne ennyi szimpatizánsa. Természetesen a válság felerősített volna a szélsőséges politikai irányzatokat, de a társadalom elitélné őket és csak marginális jelentőségük lenne.

Nem szivároghatott volna vissza kormányzati szintre a Horty-féle uram-bátyám (méltóságos uram) féle kicsit a szélsőjobbal kokettáló politizálás. A nemzet érdekeire hivatkozva árvalányhajas mezbe öltöztetve nem lehetne egy egész országot 2 év leforgása alatt tönkretenni.

Szükséges lenne a szélsőjobboldal, idegengyűlölet elleni hatékony és kemény állami fellépésre! Igen, teljesen antidemokratikus módon a Gárdákat, Betyárokat, Őrseregeket karhatalmi erővel szétverni, tagjait letartóztatni, vezetőjüket példamutató módon elítélni.

Nem lehetne ezeket az eszméket kormányzati tartalommá emelni, meghatározó politikai erővé tenni, mert a társadalmi ellenállás elsöpörné ezeket! Olyan módon, ahogy egy jobban működő demokratikus országban sincsen erre esélyük.

Talán egyszer – remélem nem is oly sokára – eljön az a pillanat, amikor ez a nemzet a tükörbe néz végre, és kimondja, amit ki kell, őszintén, mellébeszélés nélkül felvállalja saját történelmi tetteit, szerepeit a múltban és a jelenben is. Ha ez megtörténik végre, akkor elkezdődhet az a folyamat melyben felépülhet végre egy működő demokratikus berendezkedésű társadalom, mely jogi és társadalmi korlátokat tud szabni mindenféle szélsőséges megnyilvánulásnak.

A. Twelvetrees

Reklámok

About this entry