Ki űzi ki elefántcsonttornyából a hazai múzeumi intézményeket?

Évek óta folyamatosan csökken a hazai múzeumok látogatottsága. Csak egy-egy sztárkiállításra (nagy és közismert mesterek hívónevére) jelennek meg tömegek a múzeumok elött (Van Gogh, Munkácsy, Impresszionisták). Láthatóan ezek az intézmények nem találják az ellenszert.

Pedig meglátásom szerint egyfelől egyszerű okai vannak a látogatószám csökkenésnek. A múzeumok és az emberek nem egy nyelvet beszélnek. Ezek az intézmények megragadtak a tudományos munka értelmiségi réteghez szóló módon való kommunikálásánál. Ezzel a lakosság pusztán elenyésző százalékát érintik meg, a széles tömegek elérésére képtelenek (pedig „a kultúra mindenkié). Továbbra is a XIX. – XX. századból fennmaradt tudományos elefántcsont toronyból szemlélik az őket körülvevő „plebszet”, mint olyanokat, akik nem is érdemesek ennek a fenkölt és szent dolognak a befogadására. Ez szép, csak túlhaladott. Nem elsősorban az emberek érdektelensége miatt nem látogatják ezeket a helyeket, hanem a köztük levő szemantikai univerzumbeli szakadék miatt. Egyszerűen az emberek nem is értik miről is beszélnek az okosok.
A megoldás rém könnyű lenne. Csak kommunikációs stratégiát kellene váltaniuk. Olyan dolgokat kellene a társadalommal – „a plebszel” – megosztaniuk, amik érdekesek lehetnek. Kicsit bulvárszagú, figyelemfelkeltő dolgokat. Például, hogy mik vannak a raktárak mélyén, hogyan működik a restaurálás, hogy néz ki egy „múzeumi backstage”, hogyan lesz a semmiből egy kiállítás.
Igen ez úgy tűnik, hogy mintha egy kicsit le kéne menniük kutyába (igen le is kéne!) és a tudományos munkát fel kéne adniuk, hogy bohócként szórakoztassák a népet, de NEM! Egyszerűen csak szét kéne választani ezeket a feladatokat, mint egy professzionális nagyvállalatnál is. Attól még nem áll meg a fejlesztés-kutatás-gyártás a Microsoftnál, hogy Steve Balmer bohóckodik és kiabáll a színpadon.
A látogatószám csökkenés azt példázza (többek között), hogy rosszul működik szinte mindegyik intézményben a kommunikációval foglalkozó terület. Nem a sokat emlegetett pénzhiány az elsősorbani felelős, hanem a vezetések, akik nem látják át, hogy megváltozott a világ és másképt kell megszólítani az embereket manapság.
Vajon milyen módon lehetne ezeket az állami mamutokat rávenni arra, hogy változzanak meg? Az állami forrásmegvonás nem megoldás. Egyrészt a kultúra állami támogatása és a területen történő állami szerepvállalás nem megspórolható költség, másrészt az az állami szándék, hogy a források csökkentésével majd a múzeumok kreatívabban fognak látogatókat fogni nem jött be. Ehelyett jött a szokásos panaszáradat, hogy a kormány megöli a kultúrát. Amíg ezek az intézmények az államtól várnak segítséget minden problémájuk megoldására vélhetően nem is fog ez a helyzet megváltozni, hisz látható, hogy kommunikációs stratégia váltás helyett marad a mutogatás a gonosz államra.

A. Twelvetrees

Advertisements

About this entry