A magyar Őstermelő és a szabadpiac

Járok a piacon és csodálkozok, illetve elgondolkodok. Minden zöldség-gyümölcs nagyon drága (mondjuk manapság mi nem az, de itt tényleg az). Pedig szívesebben vásárolnék termelőtől a piacon, mint a multitól a kitudja honnan milyen feltételekkel összevásárolt árujából. De nem tehetem, mert nincs rá pénzem, tehát mit teszek? Elmegyek a “tescoauchancorába”, és ott veszem meg a zöldség-gyümölcsöt. Mi következik ebből? Az, hogy a kistermelő tönkremegy, rárohad az áruja, nem éri meg foglalkozni vele, hisz nem veszi meg senki.

Nyomozásba kezdek (mint afféle magyar zöldséggyümölcs Colomboba oltott Kócsag hadnagy), hogy kiderítsem miért is lehet ez így. Az eredmény azt mutatja, hogy az áru minőségében nincs nagy eltérés. A kis-őstermelő áruja általában ugyanolyan, sőt sokszor randább is, mint  a hipermarketé. Akkor tán azért mert hazai? Még ez sem teljesen igaz, mert sok termelő külföldön termeli a “magyar árut”. Akkor meg miért?, feszít belülről a nyugtalanító kérdés.

Két kézenfekvő okot találok hirtelen drágaságra:

– az elcseszett adórendszer (Hiszen, ha a termék árának durván 40%-át lenyeli az állambácsi, akkor mi marad neki). Ok, 1 pont oda.

– aszály van(“meg a muszáj és a táncdal fesztivál” is – ahogy Hofi mondta 50 évvel ezelőtt), még 1 pont oda. Ez már 2 pont.

De a “gonoszmulti” meg el tudja adni a saját áruját ugyanannyiért (1 pont oda) is, és bevallottan külföldi áruként is (még 1 pont).

A fent felsorolt két ok meg is indokolhatná a drágaságot (és különben is a mi kutyánk kölke, tehát szeretjük), de lenne egy másik legális(!) megoldás a versenyképességre. Úgy nevezik, hogy alákínálás. Olcsóbban, de sokat adok el, és abból termelek több profitot és így termelem ki a köz és egyéb terheket, és a NYERESÉGET. És mindenki elégedett (lenne).

De nem. “Azésem”!

Miért is? Véleményem szerint azért, mert a magyar kistermelő lassan több mint 20 éve nem készült (nem akar felkészülni) a piaci versenyre. Hozzászokott, hogy ha baj van (aszály, árvíz, stb.), akkor a jóságos állambácsi segít és ad pénzt, megveszi az árut. Pedig nem ez a megoldás, sőt ez a probléma gyökere. Az államnak annyi lenne a szerepe, hogy a szabad piaci versenyt nem korlátozva próbálja védeni a hazai  termelőket, oly módon, hogy nem babusgatja közben, hanem segít nekik felkészülni erre a versenyre. De nem, mert minden kormány retteg attól, hogy valaki felemeli ellenük a szavát (“a nép, az istenadta nép”) és akkor jaj  mi lesz a választásokkor. Ezzel a rettegéssel fenntartanak egy olyan mesterséges inkubátort, ami szépen lassan életképtelenné teszi az egészet. Hiszen a gyereket sem lehet elzárva egy szobába tartani steril környezetben, hogy “jajnehogymegfázzon-megüsse magát”, mert akkor nem alakul ki az egészséges immunrendszere. Ez történik a magyar mezőgazdasággal is. Nincs immunrendszere! Ha valami baj van, rohan “államapuhoz”, hogy segítsen, ahelyett, hogy felállna a földről, ha elesett, leporolná a térdét és megpróbálná újból és újból míg nem sikerül.

Természetesen ez az egész piac, kistermelő, hazai mezőgazdaság összefügg az egész ország helyzetével, mentalitásával. Nálunk az emberek nagy részében nem alakult ki az öngondoskodás. Ha baj van, majd más segít. Az állam, a bank, stb. Mert ugye nem mi vagyunk a hibásak, hanem, az elmúlt x év, a szemét “ipprlista” bank, a multi. Így ebben a környezetben nehéz is elvárni, hogy a társadalomnak egy rétege (a kis – őstermelők) ne így járnának el.

Ugyanakkor, ha valaki végre elkezdené lerázni magáról ezt a rossz szokást, és a maga lábára állna, akkor szép lassan elkezdhetne működni a dolog minden területen és végre le tudnánk ráz ni magunkról ezt a “mindig más a hibás, sose mi” mentalitást.

A Twelvetrees